The miracle worker/ (A csodatevö) - A kismadár (2000)

Helen Adams Keller (1880-1968) amerikai író, aktivista és előadó volt. Ő volt az első siket és vak diák, aki főiskolai diplomát szerzett.


A The Miracle Worker, A csodatévő (– A kismadár) című film az azonos című színmű alapján készült valós történet feldolgozása. Bepillantást nyerhetünk Helen Keller, családja és Anne Sullivan életének nem mindennapi küzdelmeibe. Felértékelődhet bennünk a látás, hallás, beszéd drágasága, s nagyobb becsben részesítve érzékszerveinket, s az általuk nyert millió kincset hálás szívvel kelhetünk fel. Az elégedetlenség helyett megelégedés költözhet lelkünkbe. A türelem egy új mélységét kapva kicsit új látásmóddal, más emberként nézhetünk szembe az élet kihívásaival, nem gyötrelmes, hanem győzelmes oldalukat látva.    mamusz



rendező: Nadia Tass
forgatókönyvíró: Monte Merrick, William Gibson
zeneszerző: William Goldstein
operatőr: David Parker
vágó: Marianne Brandon

szereplő(k):
Hallie Kate Eisenberg (Helen Keller)
Alison Elliott (Anne Sullivan)
David Strathairn (Keller kapitány)
Lucas Black (James Keller)
Damir Andrei (Dr. Anapaes)





„Helen Keller (Hallie Kate Eisenberg) halmozottan hátrányos lány, akit kezelhetetlen állapota miatt szülei teljesen elzárnak a külvilágtól. Helen csupán dührohamaival képes kommunikálni és ezért szülei már az intézeti elhelyezésén gondolkoznak. Ekkor lép be az életükbe Anne Sullivan (Alison Elliott), a gyengén látó tanárnő, akiben megvan a beleérző képesség és a türelem kellő elegye, hogy Helent visszahozza ebbe a világba. A szülők eleinte ellenzik a tanárnő módszereit, ám hamarosan meglepve tapasztalják a bámulatos eredményt.”

 

 

http://hu.wikipedia.org/wiki/Helen_Keller

http://en.wikipedia.org/wiki/Anne_Sullivan_Mac

http://www.adventvideo.hu/index.php?kat=egyeb&lap=k_a_kismadar

A nevem Sam – I am Sam (2001)

rendező: Jessie Nelson
forgatókönyvíró: Kristine Johnson, Jessie Nelson
operatőr: Elliot Davis
zene: John Powell, John Lennon, Sir Paul McCartney
producer: Marshall Herskovitz, Jessie Nelson
vágó: Richard Chew

szereplő(k): 
Sean Penn (Sam Dawson)
Michelle Pfeiffer (Rita Harrison)
Dianne Wiest (Annie)
Dakota Fanning (Lucy Diamond Dawson)
Rosalind Chao (Lily)
Laura Dern (Randy Carpenter)
Doug Hutchison (Ifty)
Richard Schiff (Turner)

Egy csodálatos film rengeteg tanulsággal. Ébreszt, türelemre int, elfogadásra sarkall. Megszégyenít. Felfedi az igazi szülőség mibenlétét. Megmutatja az igazi barátok kitartását a lehetetlennek tűnő helyzetekben. Rá mutat a legfontosabbra, a szeretetre. Egymás mellé állítja az értelmi és az érzelmi intelligenciát, és megmutatja, hogy az első hiánya legalább akkora problémák szülője lehet, mint az utóbbié.

mamusz

"Sam Dawson (Sean Penn) okos, mint egy hétéves. A baj csak az, hogy elmúlt harminc és egy betegség miatt sosem fogja meghaladni egy kisgyerek szellemi színvonalát. Ő neveli kislányát, Lucy Diamondot (Dakota Fenning), aki lassacskán okosabb lesz az apjánál. A gyámügyi hatóságok a gyerek érdekében nevelőszülőkhöz költöztetik Lucyt, ám Sam agya vissza akarja kapni lányát. A kirendelt védőügyvéd, Rita Harrison (Michelle Pfeiffer) kezdetben vonakodik az ügytől, ám lassacskán rájön, milyen sokat tanulhat szellemileg visszamaradott védencétől."

Kóristák/ Les choristes (2004)

rendező: Christophe Barratier
író: Christophe Barratier
forgatókönyvíró: Christophe Barratier, Philippe Lopes-Curval
zeneszerző: Bruno Coulais
operatőr: Dominique Gentil, Carlo Varini, Jean-Jacques Bouhon
producer: Arthur Cohn, Nicolas Mauvernay, Jacques Perrin
látványtervező: François Chauvaud
vágó: Yves Deschamps

szereplő(k): 
Gérard Jugnot (Clément Mathieu)
François Berléand (Rachin)
Kad Merad (Chabert)
Jean-Paul Bonnaire (La Pere Maxence)
Maxence Perrin (Pépinot)
Jean-Baptiste Maunier (Pierre Morhange)
Thomas Blumenthal (Corbin)

 

Történet egy tanárról, akinek sikerült megváltoztatnia diákjait, és a bennük rejtőző – mások számára láthatatlan – lehetőségeket megragadva új embereket faragott belőlük. Erőszak és felesleges – csak hátráltató – regulák nélkül tette és olyan elhivatottsággal, hogy a ma pedagógusa is példát vehetne tőle.

A film a tiszta zene pozitív befolyásait is bemutatja. A muzsika, hatással van hallgatójára, előadójára, összeköthet minket mint közös tevékenység, ha helyesen használjuk az öröm egy kútforrása lehet. Gyönyörű darabok szólalnak meg a filmben, a kis szedett-vedett, apátlan-anyátlan, elveszettnek hitt, értéktelennek, javíthatatlannak titulált osztály előadásában.Nagyon ajánlom megnézni! :)

mamusz

Charlie Chaplin: City Lights - Nagyvárosi fények (1931)

Rendező: Charles Chaplin
forgatókönyvíró: Charles Chaplin
zeneszerző: Charles Chaplin
operatőr: Roland Totheroh, Gordon Pollock, Mark Marklatt
vágó: Charles Chaplin

szereplő(k): 
Charles Chaplin (Csavargó)
Florence Lee (Vak lány nagymamája)
Harry Myers
Virginia Cherrill (Vak lány)
Al Ernest Garcia

Youtube-on megnézhető a film:

http://www.youtube.com/watch?v=k5_JqX9EUZQ

Út a vadonba / Into the wild (2007)

"A boldogság csak akkor az igazi, ha megosztod valakivel."

„A friss diplomás Christopher Johnson McCandless egész addigi életét hátrahagyta, amikor 1990. nyarán hátizsákot ragadott és imádott, számára afféle eszmei útikalauzként szolgáló könyveivel felpakolva nekivágott Amerika útjainak, hogy eljusson a civilizáció ember alkotta törvényeinek hatáskörén kívül eső alaszkai vadonba. A kérdésre, hogy tettében pusztán csillapíthatatlan kalandvágy, vagy az élhetetlen társadalommal szembeni haragos lázadás és az abból való menekülés vágya hajtotta előre, ma már, a számtalan forrásból felcsipegetett információmorzsával a zsebünkben könnyedén választ adhatunk. Mindkettő; nyughatatlan kalandor és forró vérű rebellis ő egy személyben, akinek megítélése máig ellentmondásos. Merész kivonulása sokak szemében bír példaértékkel, miközben az alaszkai közvélemény magasról lefitymálja, mint egy felelőtlen pojácát, aki étel, megfelelő felszerelés és tapasztalat hiányában az életét helyezte a természet áldozati oltárára."



Az előbbi bekezdés a film ajánlására szolgált, ez a jó néhány bekezdés meg a film, és Christopher McCandless életének a kiértékelése, kritikája. Egyszóval a következő sorok elolvasását a film megnézése után ajánlanám elsősorban. Tudom egy kicsit hosszú, de szerintem egy ilyen jól összefoglalt kiértékelés csak javunkra válhat. 
Még egy valami. Bár sokaktól hallottam, hogy nekik egyszer is bőven elég volt megnézni, de szerintem ahhoz, hogy igazán át tudj itatódni a film mondanivalójával, hogy mindent jól érts és ne félreérts, nézd meg kétszer. Ne rögtön, de nézd meg.  (mamusz)

"Motivációinak szélesebb tárnáját Jon Krakauer 1996-ban megjelent Út a vadonba című tényfeltáró regénye nyitotta meg. Krakauer a fiú Alaszkában vezetett naplója alapján rekonstruálta a magányosan töltött napok eseményeit és megismertette olvasóival az egyedüllét szülte érzéseket és gondolatokat. Tényeket elemzett és elméleteket állított fel, melyekből egy a saját szűkebb környezetében és a világ általános rendjében egyaránt tapasztalt képmutatástól és töméntelen igazságtalanságtól megcsömörlött, makacs és végtelenül idealista fiatalember portréja rajzolódott ki. Történetének hátterét és személyiségének gyökereit megismerve pedig semmiképp se lenne igazságos, ha kétségtelenül rizikós odüsszeiáját elintéznénk egy unott legyintéssel egy vagánykodó, önkéntes Robinson Crusoe szintjére degradálva őt. Sean Penn filmje pedig az államhatárokon átívelő utazás története mellett többek között ezt a hátteret is kínálja nézőjének.
Penn kerek tíz évet várt a McCandless család jóváhagyására, miután végre ténylegesen is belevethette magát a Christopher McCandlesst Alexander Supertramppé formáló, majd sokhetes remetelét után újra önmaga irányába forduló spirituális utazás krónikájába. Filmje belső fejlődéstörténet, ami a teljességre törekszik és nem csak az okozatot, hanem az okokat is vizsgálja. Mi volt az, ami a kamasz fiú formálódó világnézetében elvetette azon ideák magját, melyek később a könyvek lapjairól lecsorgó betűk hátán kicsirázva alapjaiban határozták meg a felnőtt férfi személyiségét? Ki a felelős? - teszi fel a kérdést Penn és célkeresztjének középpontjába a szülők kerülnek. Folytonos civódásuk során tanúsított mérhetetlen önzésük az emberi összeférhetetlenség mintájává vált a tőlük fokozatosan elhidegülő fiúk szemében, aki irodalmi példaképeinek sokszor bíráló gondolataiból egy saját idealizált világot épített magának, melyet legközvetlenebbül a farkastörvények uralta vadon testesített meg számára. Ami a könyveket illeti, Chris McCandless elméje valóságos idézetgyűjtemény volt. Tolsztojt, Jack Londont (az egyértelműen adódó A vadon szava mellett le merem fogadni, hogy az Országúton című kisregény is gyakran megfordult a kezében) és Thoreaut olvasott, Thoreau pedig különösen érdekes eset. Az amerikai író ugyanis a McCandlesséhez hasonló indíttatástól vezérelve elvonult a világtól és kunyhót épített a Walden tó partján, ahol több évig élt önmagát puritán körülmények közé kényszerítve, mintha csak McCandless 19. századi alteregója volna.
Ügyes dramaturgiai húzás Penntől, hogy a forgatókönyvét kettéválasztotta az Alaszkába való megérkezés momentumánál, és így külön idősíkokon mutatja be az alaszkai mágikus busz és a vándorlás időszakát. Ezzel egyrészt elérte, hogy majd két és fél órás filmje sosem válik vontatottá, ráadásul azzal, hogy az utazást bemutató szálat az emberi jellemfejlődés néhány fontos szakaszára osztotta fel a McCandlesst ért tapasztalatok alapján, könnyebbé tette a néző számára a fiú fejében kanyargó, tévedéseinek felismeréséhez és a végső megbocsátáshoz vezető ösvény bejárását, ami egyébként sokkal gazosabb, mint amilyennek első nézésre tűnik. A film nézése közben számtalan kérdés vetődhet fel bennünk, melyek elsősorban McCandless motivációira vonatkoznak és melyeket tüzetesebb vizsgálat alá véve rájöhetünk, nem kizárt, hogy a boldogság és megelégedettség mellett McCandless egy fajta igazolást is várt a vadonban eltöltött napoktól; igazolást, ami jóváírja az igazságba vetett hitét és pecsétet nyom idealista eszméinek vaskos dossziéjára.

A függetlenség és az elszakadás a társadalmi függőségek börtönében nyüglődő, civilizált ember teljesen természetes vágya, így nem csoda, hogy Penn is mélyen magáénak érezte McCandless gondolatvilágát és nem elégszik meg azzal, hogy személyes hangvételben mesél egy sérült lelkű fiatalemberről, hanem megpróbálja megérteni is a szereplőjét. Személy szerint nem bánom, hogy rendezését illetően nem maradt távolságtartó. Gyönyörű (bár ez elsősorban az operatőr Eric Gautier érdeme), szuperlassításokkal és osztott képmezős megoldásokkal tarkított képekben követi útján múzsáját, szemeink előtt időnként sárga feliratok úsznak el, a háttérben pedig Eddie Vedder húzza a talpalávalót, nem is akárhogyan. Közben Emile Hirsch brillírozik a főszerepben és a komplett színész gárda (Hirsch mellett tulajdonképpen minden fontosabb szereplőt említhetnék, így inkább nem emelek ki külön senkit) csillagos ötöst érdemel, amiért az Út a vadonba nem válik a fiatal színész kizárólagos magánszámává. Ráadásul a kezdeti didaktikus hozzáállását időben levetkőzve már az ízléstelenség vádja sem érheti Penn filmjét (bár tudom, ezzel sokan nem fogtok egyetérteni), így pedig végül is a hosszú távú bevésődést elősegítő katarzist sem kell nélkülöznünk belőle.” (kritikus tömeg)

Hét év Tibetben / Seven Years in Tibet (1997)

rendező: Jean-Jacques Annaud
író: Heinrich Harrer
zene: John Williams

Brad Pitt (Heinrich Harrer)
David Thewlis (Peter Aufschnaiter)

„Az izgalmas kalandfilm megtörtént eseményeket dolgoz fel. A világ legnyugodtabb országa zord és mégis fenséges vidéken terül el. Jelenleg csak a hívők szívében él. Tibet önállóságának utolsó éveit tárja elénk a film, amely egy európai ember szemszögéből mutatja be a legendás tájat. 1939-ben, a második világháború előestéjén Heinrich Harrer, a híres osztrák hegymászó elindult, hogy megmássza a Himalája egyik legmagasabb csúcsát, a Nanga Parbatot. A világégés szele utoléri őt és társát, Petert is. Akkor még nem sejtették, hogy egy titokzatos világba csöppennek majd. Útjuk a siker magasából egy angol hadifogolytáborba vezet. Kalandos úton érnek Lhászába, Tibet szent fővárosába, ahol egyedüli idegenekként befogadják őket. A tizennégy éves dalai láma élénk érdeklődést mutat Heinrich iránt. Mivel addig nemigen fordult meg ezen a földön idegen, felkérik az osztrák hegymászót, hogy legyen a láma tanára: tanítsa angolra, földrajzra és a nyugati világ szokásaira. Az önző és arrogáns Heinrich élete is megváltozik a találkozástól...”

 

„ […] nemcsak tanító, hanem tanított is lesz, hiszen a film végére jelentősen átalakul (na nem kafkai módon!): a diadalittas, gőgös és arrogáns árjából egy kifinomult, érzékeny és toleráns európaivá válik, méghozzá Tibetben.” (LacMac)

 

"Te azt az embert csodálod, aki felér a csúcsra; 

mi azt, aki lent hagyja önteltségét."
idézet a filmből

„A film maga arról szól, hogy a két kultúrkör, nevezetesen az európai és a tibeti-kínai mennyire más, de mégis számos hasonló vonással rendelkezik. […] a film kifinomult vonalvezetése, nagyszerű fényképezése és a színészek kiváló teljesítménye tette feledhetetlenné ezt az alkotást. Egyedül talán a dalai láma karaktere nem változik, mindenki másé igen és ez is igen dinamikussá teszi a művet. A filmkészítők bemutatták a mai tibeti probléma kérdését, amennyiben egy hatalmas, erős és robbanásszerűen fejlődő óriás szomszédságában mennyit ér az egyenrangúság és függetlenség.” (LacMac)

 

"Mindenki arra gondol, hogy megváltoztatja a világot, 

de arra senki sem gondol, hogy magát változtassa meg." 

Lev Tolsztoj 

Becomig Jane / Jane Austen magánélete (2007)

rendező: Julian Jarrold

zeneszerző: Adrian Johnston

szereplő(k): 
Anne Hathaway (Jane Austen)
James McAvoy (Tom)
Maggie Smith (Lady Gresham)
James Cromwell (Rev Austen)
Julie Walters (Mrs. Austen)
Joe Anderson (Henry)
Laurence Fox (Mr. Wisley)

"Az angol társadalomban 1795-ben szerelemből házasodni ostobaságnak számított. Mr. és Mrs. Austen (James Cromwell, Julie Walters) jó partit terveztek legkisebb lányuknak, csakhogy Jane Austen (Anne Hathaway) makacs volt, független szellemű."

„Jane Austen írásai fényt, intelligenciát és bölcsességet hoztak a világba.” 

…és az irónia fűszerével leplezve bemutatták a 18. századi társadalom sokszor nem túl kegyes és tiszta – sőt nevetséges, kegyetlen, igazságot nem ismerő - vonásait. A Becoming Jane szintén megvilágítja e arc egy-egy ráncát, bibircsókját – a társkeresésre-találásra, házasságra, a megélhetés kérdésére helyezve a hangsúlyt. Érveket ütköztet, az értelmet és érzelem mellett való helyes döntés határait keresi, miközben rá kell, hogy eszméljen arra is, hogy az igazság és a jogosság legtöbbször nem fedik egymást. 

Milliméteres pontossággal senki élete sem adható vissza könyvek, filmek, sőt önéletrajzok által sem, de ha a létfontosságú jelenetek megvannak, akkor ha hunyorítunk egy kicsit a szemünkkel, a puzzle többi darabját is megtaláljuk. Lehet, híján vagyunk konkrét tényeknek, de halkan azért merem mondani, hogy ismerem Jane Austent. Sikerült azzal a bizonyos hunyorítós trükkel megéreznem a lényét. Csodálatos két óra volt a vele való kalandozás.  

(mamusz)

A műveiben szereplő karaktereket valószínűleg saját életéből kölcsönözte. A regényeiből és a filmadaptációkból jól ismert jellemek jelennek meg az írónő életéről készült filmben is. A történet valósághűnek mondható. A hiányos, homályos részleteket kreatívan pótolták ki fantáziájukkal a filmesek, regényeiből és leveiből is levonva néhány következtetést. Bár a tökéletes szót nem nagyon szoktam filmek értékelésre használni, mégis úgy hiszem, hogy ez valóban a remekmű kategóriába sorolandó.(mamusz)

„Ha hiszünk a Jane Austen magánéletének, akkor például biztosak lehetünk benne, hogy az írónő saját magáról mintázta a Büszkeség és balítélet éles elméjű és csípős nyelvű Elizabeth Bennetjét, míg természetesen Tom Lefroy szolgált az öntelt Mr. Darcy modelljéül. Ennek megfelelően számos párhuzamot találunk a Jarrold-film és a korábbi Büszkeség és balítélet-feldolgozások (és persze a regényeredeti) között.” 

  

különbségek az életrajz és a film között:

-         „Jane Austen rövidke életrajzában (42 évesen halt meg) mindössze két szerelmi kaland ismert; a Jane Austen magánélete ezek közül a fiatal ügyvédhez, Tom Lefroyhoz fűződő viszonyát jeleníti meg – valószínűleg sokkal nagyobb súllyal, mint ahogy az a valóságban történhetett.”

-         Jane-ék nyolcan voltak testvérek. A filmben csak négyen vannak.

A benne megszólaló dallamokat, mintha "ráöntötték volna" erre a filmre. Minden jelenethez a mélységében-magasságában, hangulatában, hangszerelésében leginkább hozzá illő zenét írták. Szerintem nagyon sok múlik a filmzenén. Ha jó, akkor kiemeli a mondanivalót, a karaktereket, akárcsak a jelen esetben. (mamusz)