"A boldogság csak akkor az igazi, ha megosztod valakivel."
„A friss diplomás Christopher Johnson McCandless egész addigi életét hátrahagyta, amikor 1990. nyarán hátizsákot ragadott és imádott, számára afféle eszmei útikalauzként szolgáló könyveivel felpakolva nekivágott Amerika útjainak, hogy eljusson a civilizáció ember alkotta törvényeinek hatáskörén kívül eső alaszkai vadonba. A kérdésre, hogy tettében pusztán csillapíthatatlan kalandvágy, vagy az élhetetlen társadalommal szembeni haragos lázadás és az abból való menekülés vágya hajtotta előre, ma már, a számtalan forrásból felcsipegetett információmorzsával a zsebünkben könnyedén választ adhatunk. Mindkettő; nyughatatlan kalandor és forró vérű rebellis ő egy személyben, akinek megítélése máig ellentmondásos. Merész kivonulása sokak szemében bír példaértékkel, miközben az alaszkai közvélemény magasról lefitymálja, mint egy felelőtlen pojácát, aki étel, megfelelő felszerelés és tapasztalat hiányában az életét helyezte a természet áldozati oltárára."Az előbbi bekezdés a film ajánlására szolgált, ez a jó néhány bekezdés meg a film, és Christopher McCandless életének a kiértékelése, kritikája. Egyszóval a következő sorok elolvasását a film megnézése után ajánlanám elsősorban. Tudom egy kicsit hosszú, de szerintem egy ilyen jól összefoglalt kiértékelés csak javunkra válhat.
Még egy valami. Bár sokaktól hallottam, hogy nekik egyszer is bőven elég volt megnézni, de szerintem ahhoz, hogy igazán át tudj itatódni a film mondanivalójával, hogy mindent jól érts és ne félreérts, nézd meg kétszer. Ne rögtön, de nézd meg. (mamusz)
"Motivációinak szélesebb tárnáját Jon Krakauer 1996-ban megjelent Út a vadonba című tényfeltáró regénye nyitotta meg. Krakauer a fiú Alaszkában vezetett naplója alapján rekonstruálta a magányosan töltött napok eseményeit és megismertette olvasóival az egyedüllét szülte érzéseket és gondolatokat. Tényeket elemzett és elméleteket állított fel, melyekből egy a saját szűkebb környezetében és a világ általános rendjében egyaránt tapasztalt képmutatástól és töméntelen igazságtalanságtól megcsömörlött, makacs és végtelenül idealista fiatalember portréja rajzolódott ki. Történetének hátterét és személyiségének gyökereit megismerve pedig semmiképp se lenne igazságos, ha kétségtelenül rizikós odüsszeiáját elintéznénk egy unott legyintéssel egy vagánykodó, önkéntes Robinson Crusoe szintjére degradálva őt. Sean Penn filmje pedig az államhatárokon átívelő utazás története mellett többek között ezt a hátteret is kínálja nézőjének.
Penn kerek tíz évet várt a McCandless család jóváhagyására, miután végre ténylegesen is belevethette magát a Christopher McCandlesst Alexander Supertramppé formáló, majd sokhetes remetelét után újra önmaga irányába forduló spirituális utazás krónikájába. Filmje belső fejlődéstörténet, ami a teljességre törekszik és nem csak az okozatot, hanem az okokat is vizsgálja. Mi volt az, ami a kamasz fiú formálódó világnézetében elvetette azon ideák magját, melyek később a könyvek lapjairól lecsorgó betűk hátán kicsirázva alapjaiban határozták meg a felnőtt férfi személyiségét? Ki a felelős? - teszi fel a kérdést Penn és célkeresztjének középpontjába a szülők kerülnek. Folytonos civódásuk során tanúsított mérhetetlen önzésük az emberi összeférhetetlenség mintájává vált a tőlük fokozatosan elhidegülő fiúk szemében, aki irodalmi példaképeinek sokszor bíráló gondolataiból egy saját idealizált világot épített magának, melyet legközvetlenebbül a farkastörvények uralta vadon testesített meg számára. Ami a könyveket illeti, Chris McCandless elméje valóságos idézetgyűjtemény volt. Tolsztojt, Jack Londont (az egyértelműen adódó A vadon szava mellett le merem fogadni, hogy az Országúton című kisregény is gyakran megfordult a kezében) és Thoreaut olvasott, Thoreau pedig különösen érdekes eset. Az amerikai író ugyanis a McCandlesséhez hasonló indíttatástól vezérelve elvonult a világtól és kunyhót épített a Walden tó partján, ahol több évig élt önmagát puritán körülmények közé kényszerítve, mintha csak McCandless 19. századi alteregója volna.
Ügyes dramaturgiai húzás Penntől, hogy a forgatókönyvét kettéválasztotta az Alaszkába való megérkezés momentumánál, és így külön idősíkokon mutatja be az alaszkai mágikus busz és a vándorlás időszakát. Ezzel egyrészt elérte, hogy majd két és fél órás filmje sosem válik vontatottá, ráadásul azzal, hogy az utazást bemutató szálat az emberi jellemfejlődés néhány fontos szakaszára osztotta fel a McCandlesst ért tapasztalatok alapján, könnyebbé tette a néző számára a fiú fejében kanyargó, tévedéseinek felismeréséhez és a végső megbocsátáshoz vezető ösvény bejárását, ami egyébként sokkal gazosabb, mint amilyennek első nézésre tűnik. A film nézése közben számtalan kérdés vetődhet fel bennünk, melyek elsősorban McCandless motivációira vonatkoznak és melyeket tüzetesebb vizsgálat alá véve rájöhetünk, nem kizárt, hogy a boldogság és megelégedettség mellett McCandless egy fajta igazolást is várt a vadonban eltöltött napoktól; igazolást, ami jóváírja az igazságba vetett hitét és pecsétet nyom idealista eszméinek vaskos dossziéjára.
A függetlenség és az elszakadás a társadalmi függőségek börtönében nyüglődő, civilizált ember teljesen természetes vágya, így nem csoda, hogy Penn is mélyen magáénak érezte McCandless gondolatvilágát és nem elégszik meg azzal, hogy személyes hangvételben mesél egy sérült lelkű fiatalemberről, hanem megpróbálja megérteni is a szereplőjét. Személy szerint nem bánom, hogy rendezését illetően nem maradt távolságtartó. Gyönyörű (bár ez elsősorban az operatőr Eric Gautier érdeme), szuperlassításokkal és osztott képmezős megoldásokkal tarkított képekben követi útján múzsáját, szemeink előtt időnként sárga feliratok úsznak el, a háttérben pedig Eddie Vedder húzza a talpalávalót, nem is akárhogyan. Közben Emile Hirsch brillírozik a főszerepben és a komplett színész gárda (Hirsch mellett tulajdonképpen minden fontosabb szereplőt említhetnék, így inkább nem emelek ki külön senkit) csillagos ötöst érdemel, amiért az Út a vadonba nem válik a fiatal színész kizárólagos magánszámává. Ráadásul a kezdeti didaktikus hozzáállását időben levetkőzve már az ízléstelenség vádja sem érheti Penn filmjét (bár tudom, ezzel sokan nem fogtok egyetérteni), így pedig végül is a hosszú távú bevésődést elősegítő katarzist sem kell nélkülöznünk belőle.” (kritikus tömeg)
